Zádor Istvánnak, a szolnoki Művésztelep egyik kiváló művészének közöljük a visszaemlékezésit. Ezen írás "A magyar királyi budapesti 29. honvéd gyalogezred és a magyar királyi 29. népfölkelő gyalogezred hadtörténeti emlékkönyve" című munkában jelent meg. 1. rész.
.jpg)
.jpg)
A 29-es népfelkelőkkel Szerbiában
Írta: Zádor István, az egykori 29. honvéd gyalogezred tart. századosa
A mozgósítás első napján a szolnoki művésztelepről Budapestre jöttem,
hogy ezredemnél, a m. kir. budapesti honvédgyalogezrednél jelentkezzem. Mozgósítási beosztásom szerint, mint tartalékos hadnagyot, századparancsnoki minőségben a 29-es népfölkelő-ezredhez osztottak be.
Ebben az ezredben tényleges tiszt csak az ezredparancsnok, segédtisztje és a három zászlóaljparancsnok volt. A századparancsnokok tartalékos, a szakaszparancsnokok népfölkelő tisztek. Századom alakuló és gyakorló körletéül a Magyar Színházat és környékét jelölték ki. Vagy 400 embert vezényeltek hozzám, akikből a 267 emberből álló hadiszázadot kellett összeállítanom, a megfelelő altisztekkel, kürtösökkel, dobosokkal. A 36 éven felülieket pedig haza kellett küldeni. Akkor még ez volt a felső korhatár az öreg népfölkelők számára. A következő napok éjt-napot igénybevevő lázas munkában teltek el. Ruhatárba, fegyverraktárba rohantam. Embereimet tetőtől-talpig mindennel felszerelni, merőben az ellenkezője volt annak, mint Szolnokon az Alföld nagy ege alatt, egymagamban a nagy természet előtt állni és festeni. A Magyar Színház volt a kaszárnyám. A színpad, nézőtér, páholyok szalmával feltöltve. Itt ezen a nem túlságosan tűzbiztos helyen pipáltak, éltek és aludtak embereim. A századirodámban Gombaszögi Frida öltözője. Az Almássy téren gyakorlatoztunk a hajnali órákban.
1914. augusztus hó 13-án volt az indulás. Útirány Bosznia. Reggel 2 óra 30 perckor menetkészen állt a század, zászlókkal és virágokkal díszítve az Izabella /ma: Hevesi Sándor/ téren. A kürtös imát fujt s mi a közönség „éljen a háború", „vesszen Szerbia" kiáltásai között elindultunk a Józsefvárosi pályaudvarra.
Az utazás folyamán zászlóaljparancsnokom, egy magyarul alig tudó, a közös hadseregben szolgált őrnagy, azzal vígasztalt, hogy ilyen öreg népfelkelőket csak hadtápszolgálatra lehet használni. A bosnyák határon előkelő szerbeket vettünk föl túszokul, vonatunk biztonsága érdekében. Bosna-Brodban órákig álltunk, itt készült első „háborús” rajzom. Szarajevó előtt kivagoníroztunk és az ilidzsei országút mentén tábort ütöttünk. Az itt töltött néhány nap alatt kocsitrénünket kis bosnyák lovakra cserélték ki: a hegyi háború előjele, s bár felsőbb parancsnokaink még mindig hadtápszolgálatot emlegettek, dandárunkhoz (109. népfelkelődandár) a 39. tartalék ágyúsüteget osztották be.
19-én parancsot kaptunk a szerb határ felé indulásra. Szarajevón át mentünk, végig az Appel-Quain, ahol a trónörököspárt megölték.
Kilenc napig tartott az út a hegyeken keresztül, hol esőben, ködben 1000 méteren felüli hegyeken, hol rekkenő hőségben hatalmas erdőkön, de állandóan a legszebb vidéken keresztül. Járőreinknek közben már kisebb összecsapásaik voltak komitácsi bandákkal s 27-én temettük el első hősi halottunkat, Kiss János pándi illetőségű szakaszvezetőt. Legénységem színmagyar, szolnokmegyei jászok és kunok. Szakaszparancsnokaim: Diószeghy József, dr. Tápay István, dr. Nóta István és Villásy Pál, nálam idősebb népfelkelő-tisztek.
Egy este parancsot kaptunk, hogy egy század azonnal induljon a Drinához a komitácsik további betörése ellen a határt biztosítani, míg a zászlóalj többi része reggel utána megy.
/komitácsi: Őrnagyunk nem tudott dönteni, melyikünket küldje először tűzbe s pláne éjjel. Sorsot húzatott és a fejetlen gyufát én húztam. Úgy hírlett, hogy a szerb part erősen meg van szállva, el vannak sáncolva és állandó tűz alatt tartják az innenső partot.
A fegyvereket megtöltettem s elindultam. Szép csillagos éjjel volt s tiszttársaim úgy búcsúztak tőlem, mint aki a halálba megy. Minden akadály nélkül, reggel 1 óra 20 perckor érkeztem Bratunácba, célpontomhoz, ahol aztán egész éjjel ropogtak a puskák, de sem nálunk, s azt hiszem odaát sem volt egyetlen sebesült sem.
Itt, a Drina-völgyében, egészen furcsa háború volt, hol az oldalunkban, hol a hátunk mögött tűntek fel kisebb-nagyobb komitácsi-csapatok, akiknek a boszniai szerbek segédkeztek.
Én a dandártól azt a parancsot kaptam, menjek századommal Krasanovicba s útközben Slapasnica szerb falu lakosságát a legkisebb jelre fogassam össze s a falut gyújtsam fel. Délután ötkor indultam a meredek, itt-ott már turistáknak való nehéz, sziklás úton s este 8 óra 30 perckor értem Slapasnicára. A velem volt csendőr, aki vezetőül szolgált, a fejét csóválta a kapott parancson, ő már négy éve szolgál itt, s a legjámborabb népnek ismeri a slapasnicaiakat. Egy szakaszomat otthagytam s a falu előkelőségeit túszokul magammal víve, késő este Krasanovicba értem. Nem is volt itt velük semmi baj. Feladatom: ezen a nehéz, hegyes, erdős terepen állandó járőrszolgálattal, egy 8 kilométeres fronton, a szerbek betörésének feltartóztatása volt.
Első reggel hatalmas ágyúdörejre ébredtem. Oly nagyok voltak a detonációk, hogy az egész Drina völgye rengett belé. Járőreim jelentették, hogy előző éjjeli állásunkat Bratunácban tűz alá vették a szerb tüzérek.
Egy dohánypajtában lakom 500 méterre a Drina felett s belőle a legcsodálatosabb kilátás nyílik a völgyre.
Szeptember 8-án kezdődött az első támadásunk Drina-átkeléssel. Századommal előző nap a 39. tartalék ágyúsüteghez osztottak be tüzérségi fedezetnek. A kikülönített üteggel két hónapig külön kis világot alkottunk, majdnem külön kis háborút folytattunk. Parancsnoka Heyek Imre tüzérkapitány, akinél emberibb, kellemesebb bajtársat elképzelni sem tudtam.
Este 9-ig tartott, míg az ágyúkat a Jelah-hegy tetejére felvonszoltuk. Egy szerb temetőt kellett föltúrnunk, hogy az ágyúk kellő fedezéket kapjanak. Egész éjjel dolgoztunk, hatalmas fákat vágtunk ki, melyek a kilátást gátolták. Már reggel 3-kor kezdődött az átkelés kierőszakolása. Köröskörül hatalmas puskaropogás hallatszott az alattunk levő ködtengerből. Türelmetlenül álltunk messzelátóinkkal, hogy valamit is láthassunk, s ágyúinkkal mielőbb támogathassuk embereinket. Aggodalommal teli várakozás után végre reggel 9 órakor felszállt a köd s az első lövés előtti izgalom vett erőt rajtunk. Szemben velünk Ljubovica falu volt, melyet zászlóaljamnak kellett a Drina átkelése után elfoglalni.
Ágyúink remekül dolgoztak, mint a megzavart hangyaboly, futottak szét a szerb katonák. Jelentést kaptunk, hogy zászlóaljam nem tudott eddig átkelni a vizén, nagy veszteségeket szenvedett. Most, hogy mi is akcióba léptünk, az átkelés délben sikerült, az összes csapatok a kijelölt pontokat elfoglalták, az ellenség az egész vonalon visszavonult. Délután pontonhidat vertünk s hajnali kettőkor tüzéreink is átmehettek Szerbiába, hogy a gyalogságot előmenetelében támogassák. Másnap éjjel járőreim három szerbet fogtak, akik a kőzet-magaslatokról fényjeleket adtak.
Harctéri rajzok:
Napokig állandó fegyverropogás, ágyúdörgés vett körül, a legnehezebb terepen nyomultunk előre. Lovaink, melyek a széles tábori ágyukat a hegyi utakon alig vonszolták, kidűltek s így minden ágyú elé 40-40 embert fogtam. Lakosságot sehol sem láttam, ellenben jószág, gyümölcs bőven volt. A menekülők nem vihették már magukkal s így a legénységnek ez valóságos Eldorádója volt. Harácsolásukat nem vehettük túlságos szigorúan, mert az ilyen hegyi háborúban a trén nem igen tud követni. Víz alig van. Három napja még a kezemet sem moshattam. Teljes készültségben, szabad ég alatt háltunk, csodaszép, csendes nyári esték voltak. Észak felől a hegyek tetején tüzek villantak fel, majd dörgés hallatszott, ott még harcoltak. Dél felől előbb 2-3, majd mindig több és több ház gyúlt ki, végre valóságos lángtenger volt előttem.”
Források:
Zádor István: Egy hadifestő emlékei, 1914-1918
http://www.mke.hu/lyka/14/001-048-harcter.htm#2
Enigma, 28. szám
