...
VII. 28. Reggel 5 órakor megérkeztünk Kievbe, külső és távoli sínpárra tolatják ki szerelvényünket.
Ukrajna a későbbi Szovjetunió (akkor Oroszország) leggazdagabb tagállama, gabonatárháza, a „fekete föld=csernozjom” országa.
(...)
Kiev Ukrajna fővárosa, a Dnyeper folyó partján, kb. 800 000 lakossal, az ország egyik legősibb városa. Már 1000 évvel ezelőtt is az akkori idők egyik fontos kereskedelmi központja volt.
(...)
Megérkezésünk után pihenni sem engedtek időt a sok hadifogolynak. Felhangzott a „pocsitiri” ordítása a konvojoknak és végighajszolták a pleni tömeget a város főbb utcáin az orosz hadsereg győzelmét fitogtatva, hadi-reklám céljából. Ennek megtörténte után kisebb csoportokban konvojokkal elmehettünk saját költségünkön étkezni és vásárolni, vendéglőkbe, áruházakba és bazárokba. Már akinek volt rá pénze.
Kiszálltunk a vagonokból, menetelés be a városba: afféle dicsekedés a sok fogollyal. A nép részint kinevet és kigúnyol minket, de vannak, kik részvéttel néznek ránk, sőt egyesek ételajándékokkal is kedveskedtek néhányunknak. Este 7-kor tovább indulunk.
Hamarosan a Dnyeper-folyó partján megy a vonatunk. Az ajtókat, ablakokat nagy kiabálás, fenyegetés közben bezáratják, de az ablaktáblák befelé nyílnak, így esetleges lövés veszélye mellett kiláthatunk (a parti őrség ugyanis nem tréfál). Hatalmas vashídon robogunk át, majd több hidat látunk a folyó felett a bal partra átvezetni. A bal parti városrész síkon, a jobb parti dombokon épült. A város a távlatból impozáns benyomást kelt, hatalmas, kiemelkedő hagymatornyú templomaival (Karatin—Kiev 96 werst), távolból is kitűnő épületeivel, 800 000 főnyi lakosságának megfelelő terjedelmével. Közel a városhoz fekszik a békeidők egyik kedvelt fürdő és kirándulóhelye, Darnica. Most fogoly-gyűjtőhely. Egész nagy tábor, barakkok tömkelege. A szerelvényünkhöz ide beosztott hadifogoly-kufárok jönnek, akik kevés ennivalóért főleg pokrócot vagy köpenyt csalnak ki.
VII. 29. Kivagonírozás. Helyszűke miatt nagy sátrakban helyeztek el. Mindegy, hogy hol ülünk le, barakkokban, sátorban, mert a szabad ég alatti homokos föld, tetűtől, eldobált szeméttől, trágyától fertőzött. Szerencsémre egy régebbi századomtól való őrmester altisztünkkel találkoztam össze, ő már két napja van itt, s figyelmeztetett, hogy ne hagyjam magam az itt lévő régebbi, s már üzletileg berendezkedett, főleg cseh hadifoglyoktól kizsarolni, és hogy az utolsó kapott gázsi-maradékomból vegyek egy katonakabátot, mentől bővebbet, nagyobbat. Segítségével szereztem kabátot és hátizsákot is. Eddig csak a kenyeres tarisznyám /„A kenyértarisznya vagy kenyérzsák az első világháborús baka egyik leghasznosabb és legkedveltebb felszerelési tárgya volt, amit a szabályzatokat ötletesen „kibővítő” katonai leleményesség csak még népszerűbbé tett: gyakorlatilag mindent hordtak benne, ami méreténél fogva elfért és nem volt más, jobb helye a felszerelésen.” - forrás/ lógott a vállamon; csajka, evőeszköz, törölköző és a mosdószereim voltak benne.
Pénzt is adott kölcsön. Viszonzásul csoportunkhoz csatlakoztattam. Reggel látom: aspiránti (önkéntesi) gombot varrt a sarzsijához, s már búcsúzik is tőlem. Elment a mi kis tiszti csoportunktól mind eddig ide tartozó tisztjelölt egy más induláshoz rendezkedő másik csoporthoz. Búcsúzóul azt súgja nekem: „élelmesé a szerencse!”
A táborban a cseh önkéntesek, a dobrovolcik külön táboroznak ugyan, de köztünk lézengenek, grassálnak, és kihívóan viselkednek. Arra számítanak, hogy indulatunktól elragadtatva esetleg olyant mondjon vagy tegyen valamelyikünk, amiért az orosz őrségnek adhassanak át. (...)
Amerikai konzul keresi fel a legújabb csoportokat: fehérneműt oszt ki: végre fehérneműt válthatok. Drótnélküli sürgönyt is lehet általa haza küldeni: sebesületlenül hadifogoly vagyok. Az én rádió-telegrammom francia szöveggel ment el a jó édesanyámhoz. Semleges államon át megy a sürgöny hazánkba. Ezzel a sürgönyküldéssel a legnagyobb bánatunkat enyhítette a konzul, hiszen otthoni kedvesünk aggódása nagyobb gondja-búja volt a lelkünknek, mint a saját jelenünk és ismeretlen jövőnk bizonytalansága. Néhány biztató szava is hozzá járult kedélyünk javításához, közérzetünk kezdte nyugalmasságát visszanyerni. Kezdtünk bízni! A Darnica-i környezet, szállás, étkezés után igazán ránk fért már egy kis biztató szó!
VII. 30. Bevagonírozás. Várakozás. Ezt meg kell szokni. Csak másnap VII. 31. délután 2 h-kor indul el szerelvényünk velünk. Lassú bumlizás. (...)
VIII. 1. (VII. 19. miszerintünk). A vonatunkat kétfelé szakítják: lemaradnak a magasabb rangú tisztek kocsijai és a legénységiek. A mi szerelvényrészlegünk mozdonyt kap. Étkezünk, s már utazunk is tovább.
VIII. 2. (VII. 20.) Hajnali 1 h-kor érkezünk Kursk állomásra. Itt még hajnalban étkezést kapunk (az ebéd az előző nap elmaradt), s aztán tovább...
VIII. 3. (VII. 21.) Reggel Voronyezs-ben áll a vonatunk, egy nagy állomás külső vágányain. A vidék hullámos, sok az erdő és pagony, főleg nyírfa van bükkel keverve, valamint egy kevés tölgy és fenyő. Az erdők legtöbbje mocsaras, a földek láthatóan szegényebbek. Alig látni férfit: a földeken is főleg asszonyok és gyerekek dolgoznak. Ezt mindenfelé láthattuk eddig is. Koszlov-ba ér vonatunk. (Kiev-Kurszk 44 w, Kurszk-Voronyezs 231 w, Voronyezs-Koszlov 168 werst).
VIII. 4. (VII. 22.) az európai naptár szerinti időszámítás. Vonatunk igen lassan halad hat előre, sokat és sokszor álldogál jelentéktelen állomásokon, mert természetesen a katonai és egyéb szerelvényeké az elsőség. Az idő hűvös, kiugrálni, mozogni sincs kedvünk, pedig a sok ácsorgás közben volna rá elég alkalmunk. Minden állomáson felhasználjuk az alkalmat, ahol kipjatok van, rohanunk forró teavizet szerezni, ezt igen hamar eltanultuk az oroszoktól: a mosdási alkalmakat is felhasználjuk.
Tambov-ba érünk, itt nagy vasúti műhelyek vannak.
VIII. 5. (VII. 25.) Rtizsevo. (Kozlov-Tambov-Rtizsevo 244 werst.) (...)
Penza. Az itteni fogolyelosztó táborában vannak állítólag az 1916. április 29-én fogságba esett tisztjeink, akik parancsnokságunk okosnak semmiképpen nem mondható kierőszakolt és felesleges intézkedése következtében az oroszok előretolt állása ellen intézett 68-as támadás áldozatai. Az oroszok fátyol-függönyszerű ágyúzáró tüze következtében rengeteg halott és sebesült maradt a két állás között, és sok foglyot vesztettünk. Akkor az én századom is részt vett az akció végén ebben a harcban, s elértük, hogy néhány ezer ember hozzánk tudott visszacsatlakozni. Ezek megmenekültek a támadásból. Uitz-Ujlaki zászlós keresztülverekedte magát a zárótűzön, ami szerencsés és óriási teljesítmény volt. Békében ő volt Magyarország diszkoszdobó bajnoka.
/Ujlaki (Uitz) Rezső (Rudolf) - 1892-1927;
„Annak idején már közöltük, hogy Ujlaki Rezső, a Temesvári AC világhírű diszkoszvetője, az északi harctéren sulyosan megsebesült. A kapott seb Ujlaki életét veszélyeztette, de az ő erős természete leküzdötte a fenyegető halált s visszanyerte egészségét, hogy a napokban már visszatért a harctérre.
Ujlaki az első alkalommal, a sebesülése idején, mindössze csak két hétig volt a harctéren, de ez a rövid idő is elég volt neki arra, hogy hőstettet kövessen el. Egy veszélyes felderítőszolgálatot egymaga vitt véghez, miközben megsebesült, de nagy vérvesztesége ellenért is visszatért és leadta a felderítőszolgálata eredményéről szóló jelentést.
Hőstettéért soronkívül zászlóssá léptették elő s a nagy ezüst vitézségi érdemmel tüntették ki.”
Ujlaki az első alkalommal, a sebesülése idején, mindössze csak két hétig volt a harctéren, de ez a rövid idő is elég volt neki arra, hogy hőstettet kövessen el. Egy veszélyes felderítőszolgálatot egymaga vitt véghez, miközben megsebesült, de nagy vérvesztesége ellenért is visszatért és leadta a felderítőszolgálata eredményéről szóló jelentést.
Hőstettéért soronkívül zászlóssá léptették elő s a nagy ezüst vitézségi érdemmel tüntették ki.”
Penza állomásán hallottuk, egy fogoly 68-as bakától fogoly tiszttársainak ittlétének hírét.
Sokat tolat előre-hátra, egyik sínpárról a másikra a vonatunk. Egyszer kaptunk egy étkezést az itteni hosszú időzésünk alatt. Végre d.u. 4 h-kor indulunk tovább (Rtizsevo-Penza 148 werst).
(...)
VIII. 7. (VII. 25.) Rudzaevka állomáson újra ácsorgunk. Éhesek vagyunk nagyon, mert néha több napon ál nem kapunk természetbeni étkezést. A kijáró gázsit sem fizetik pontosan, s így vásárolni sem tudunk. (Penza—Rudzaevka 132 werst.)
Szaránkszk nagy állomás, szép városnak mondják. Távolból is mutatós város.
VIII. 8. (VII. 26.) Áthaladunk a Volga hatalmas vasúti hídján. Mindenfelé őrség látható: a hídon, a parton, a sínek mentén. A vagonok ablakait-ajtóit bezárták. Innen kb. a 25 werstnyire fekvő nagy határvárosba, Kazán-ba érünk. (Zudzaevka-Kazán 399 w.) Kivagonírozásunk után mindjárt a sínek mellett „pocsitiri": ordítás, káromkodás. Nagy őrség vár reánk. Az állomás előtti térségben nagy lovas kíséret vár reánk, aztán végigvezetnek a város főbb útvonalán, mutogatnak minket a lakosságnak. Végre nagy kerülővel külvároson át a Kabán-tó partján elhelyezett igen ronda barakk-lágerbe értünk, itt szállásoltak be. Estefelé újra „pocsitiri”. Csajkával, vedrekkel kezünkben, permetező esőben, térdig sárban, latyakos piszokban (igazi keleti piszkosság!) egy másik lágerbe kell mennünk egy kis lötty levesért. Ez a napi étkezésünk. Közben agyafúrtan válogatott inzultusok érik a foglyokat konvojaink részéről. Végre éhségünk csillapítására kiengednek csoportonként a közeli tatárboltokba vásárolni. A tatárok látva, hogy sokan nem vásárolnak semmit, (pénzük nincs), ezeknek ajándékba adnak egyet-mást enni. Különben is szívélyesek velünk szemben. Engem behívtak egy boltba, hirtelen tejet adtak inni, enni meg kolbászt, kenyeret, sajtot, perecet. Ettem volna, ha lett volna időm. Kaptam egy csomag mahorkás cigarettát is. Az ételneműeket hirtelen a tarisznyámba süllyesztettem. Mert: Hajde! Drágalátos konvojaink bekergettek a sorba. Irigyeltek, hogy a tatárok „rokon”-ként kezeltek minket. Mi ezt tótul, csehül vagy ruténul értő, s így oroszul is értő-kapisgáló társainktól tudtuk csak utólag meg. Szerencsénkre magunkkal vihettük a kapott ajándék ennivalókat.
VIII. 10. (VII. 28.) Orosz gőzfürdő. Egy ezredtárs baka csatlakozott hozzám, mondván, hogy ismert engem zászlóaljsegédtiszt koromból. Ő még az 1916. húsvéti orosz-magyar frontközi barátkozásnál esett fogságba: berúgott és ottragadt. Azt mondja, jó dolga van, szabó. Egy nagy tatár cégnél dolgozik. Mutatta, hogy tele van pénzzel. Rámtukmált 10 rubelt. Kölcsönbe elfogadtam, felírta a címét. Kiderült, hogy hamis címet mondott. Egy másik hadifogoly felvilágosított, hogy így szokott minden transzportnál tenni több emberrel is. Különösen, ha ismerősre akad. Teheti: keresetén kívül egy szép és gazdag hadiözvegy-asszonynál lakván, az is sok pénzzel látja el. Jó bajtárs különben minden ismerősével. Áldottam jóságáért. Volt pénzem; Maarle Zoli pedig 50 rubel segélyt kapott egy hitsorsosától, amit nem kell csak háború után visszafizetni, ha tudja(?). Volt tehát 60 rubelunk kettőnknek, mert kezdettől fogva kenyeret, pénzt, mindent megfeleztünk. Közös volt minden egész hazatérésünkig. Az itteni hadifogoly-bajtársak felvilágosítására megvesztegettünk az őrségünket (50 kopejkáért vutkit /vodka/ és cigarettát vettünk nekik), s kíséretükben elmentünk a városba mászkálni, nézelődni, vásárolni. Egy igazán előkelő étterembe is bementünk. A konvojunk az ajtó mellett vutkizott és kolbászt evett (csak úgy fogaival tépve egy másfél-arasznyi darabból), mi pedig végre újra européjer módon étkezhettünk: teríték, étel, miljő. De meg is kérték az árát!
