A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár időszaki kiállításához /2011. május 25. - 2012. február 28./ kapcsolódik e blog. A „Hősök voltak mindannyian...” címet viselő tárlat a Nagy Háború időszakát öleli fel, és elsősorban Jász-Nagykun-Szolnok megyére fókuszál.
A blogon levéltári anyagok, naplók, családi történetek, fényképek, filmek, zenék, könyvek segítségével tárjuk szélesebbre a levéltár kapuit...
Facebook-közösség
Levéltárunk
Ha felkeltettük érdeklődését Levéltárunk munkája iránt, kérjük, látogasson el honlapunkra:
Dr. Fazekas Sándor vidékfejlesztési minisztert köszönthettük a Levéltárban 2011. november 22-én, kedden, abból az alkalomból, hogy a Levéltári esték című sorozat előadójaként megosztotta a hallgatósággal az Isonzó-völgyében /is/ fiaival szerzett élményeit.
2445 km. 20 nap. 189 óra és 12 perc a kerékpáron.
A Nagy Háború "magyar frontját" is érintő túráról szóló előadáson hallhattunk /rövid kitérőként/ a Zrínyi-família útba eső emlékeiről, Csáktornyáról, Szentilonáról...
És aztán az Isonzó-völgy, Doberdó. Flitsch. Fogliano. Caporetto. Gorizia...
Milyen tájon járunk?
Somogyváry Gyula Virágzik a mandula című regényének részlete segíthet abban, hogy a mai, békés tájból visszaugorjunk csaknem 100 esztendőt...
„Messze északon távoli hegyek kéklettek. De a hegyekig mindenütt katlanszerű lyukakkal telepötyögtetett mezők, lejtők s dombok terpeszkedtek. Mintha valaha régen mesebeli óriások ágyúztak volna itt egymásra időtlen időkig, s csupán óriási gránátgödreik maradtak volna meg mindörökre. Egy pillanatra elmélázva állottam meg a tájkép előtt. Zöldellő berkek, lejtők s dombok voltak rajta, csak a dolinák tölcsérszélei meredtek siváran az emberre, s csupán itt-ott fehérlett ki a fű alól egy-egy mészkőtönk, vagy kisebb sziklarög. És köröskörül a község széle mentén fák voltak. Igaz, hogy csak ínséges kurta, girbe-görbe fák, igaz, hogy életük inkább csak tengődés lehetett a sovány anyaföld szikkadt kebelén, de mégis: fák voltak. Gyümölcsfák. Cseresznyék, meggyek, s főképpen mandulafák.
Ismertem a Karsztot. Dolinagödrökkel meglyuggatott csupasz, sivár, lehangoló mészkővilágát, mely a világháború legszörnyűbb és leggyilkosabb csataterévé avatta a doberdói fennsíkot. Sokszor elgondolkoztam a felett, mi teszi olyan hasonlíthatatlanul búsítóvá a Karsztot? A fátlansága? A víznélkülisége? A gyér fű alól mindenütt kivicsorgó fehér mészkősziklái? Avagy egyetlen valamirevaló növénye, az árvalányhaj? Mely olyan néma, de ismerős búbánattal hullámzott szerteszét Doberdó és Hermada sovány füvű sziklasivatagán, mint valami csendes földi tenger. Bizonyosan mindezek együtt okozzák e kővilág kedvlohasztó hatását. De talán legesleginkább a madárfütty hiánya. Mert nagyon-nagyon ritkán hallottam éneklő madarat azon a vidéken. S ez a némaság, Isten világának ez a csöndje dermeszti meg a lelket. A Karszt maga a megsüketült természet.”