Hősök voltak mindannyian...

VIII. 15. (VIII. 2.) Még továbbra is a Kámán felfelé haladunk. Délben megérkezünk Perm-be, két és fél napi hajókázás után a Volgán és a Kámán. Itt rögtön, megérkezésünkkor kiszállást parancsoltak. Elhagytuk a „Marianka"-t, és a szomszédos vasúti állomáson készenlétben álló szerelvénybe vagoníroztunk be.

(...)

A vidék hegyes-dombos, ez már az Urál hegység ny-i lejtőihez tartozó táj, melyet a mind gyakoribbá váló fenyőerdők tesznek változatossá.

Már az Urál hegységben járunk.

VIII. 16. (VIII. 3.) Déltájban átmentünk az Urál keleti lejtőire. A gerincen áll az oly sok utazótól félemlített és megcsodált, bár jelentéktelen nagyságú, négyszögletes, szürke kőzetből faragott kőoszlop, melynek ny-i oldalára Európa, a k-in Ázsia felírást véstek.

Ázsiá-ban vagyunk tehát! Hazánktól immár több ezer km-nyi távolság választ el, mely minden pillanatban nagyobbodik, minden kerékfordulat messzebbre visz be Ázsiá-ba, Szibériá-ba. Csendben, csüggedten tekintünk ki a tájra! Kétségbeesett lemondással, elmerült tekintettel, tele bánattal, aggodalommal. Hogy és mint lesz? Sorsunk, fordul-e még? S mikor indul vissza nyugatnak vonatunk?

Azok is kétségbeeséssel látják a jövőt, kik eddig bizakodók voltak, vagy szökési tervet forgattak. Szibériá-ból haza? Hogyan? Miképpen? Lehetséges egyáltalán?

Este Jekatyerinburg állomáson vagyunk. Perm-től 355 versztnyire.

(...)

VIII. 17-4 és VIII. 18-5. Kiértünk a nagy szibériai síkságra. Nyírfaerdők, kaszálók, elszórtan kevés szántóföld.

Tyumen-be értünk: a Tobol folyónál fekszik. Itt a király születésnapja alkalmából énekeltünk (Himnusz). Nem nagy volt a lelkesedés! A velünk utazó hadifogoly csehek ekkor már nagyon sokat kötekedtek. Szemtelenek lettek, folytonosan megújuló incidensek vannak bevásárlásaink közben az állomáson. Hja! Napról napra nagyobb legények lesznek! Már Larnicá-n kimutatták ellenségeskedő érzületüket nemcsak az osztrák-németekkel, de a magyarokkal szemben is. Minden nagyobb állomáson az ott mászkáló, földieinktől, ezredtársainktól, vagy csak hazai híreket váró magyar hadifogoly bakáktól hallottuk, hogy a városban egy nagy cseh tisztitábor van, amelyben nagy szabadságot élveznek a szláv testvéreiktől. Ez érthető is frontot és államot egyaránt bomlasztó, önálló cseh hazát célzó viselkedésük és politikájuk után. „Sakro egoizmo" a jelszavuk. (Jekatyerinburg-Tyumen-Omszk: 841 werszt.)

VIII. 19-6. Isim.

VIII. 20-7. Omszk az Irtisz folyó Om-i torkolatánál, az Om mellett. Kivagonírozás, étkezés, sorakozó, menetelés a városon át. A város fejlődő, szép, tiszta, vidékiesen modern. Igen jó fekvése miatt nagy jövőt jósolnak neki, a transzszibériai nagyvasút nyugati vidékének máris fő helye. Sok a katonaság, térzenét is hallottunk elmenetelés közben. (...)

Elérve az Isim partot, minket behajóztak két hajóra: mi, a „Karanecz"-re jutunk; a hír szerint gyors járású. Hadifogoly utasain kívül sok árut is vitt Tarába és Tobolszkba. Indulás.

VIII. 21-8. Felfelé törtet az Irtis-en a Karanecz. Elöl zakatolva a nagyobbik hajó, a „Rasztiszlav". Fafelvételezéskor utolérjük, majd elhagyjuk, de útközben ismét előre tör, elhagyja a mi Karaneczünket. Este elérjük Tara-t.

 

VIII. 22-9; 23-10. Még mindig a hajón vagyunk.

(...)

VIII. 24—11. Reggel hideg szélben, permetező esőben érkeztünk meg Tobolszk-ba 1128 werst hajóút hátrahagyásával. Ez volt utunk célja. Vajon meddig leszünk itt, milyen lesz elhelyezésünk, a bánásmód, lesz-e innen hazatérés? Mindig és újra a bizonytalanság, a rettegés. A kilátástalan jövő üli meg lelkibetegségként minden gondolatunkat. Hiszen már a hajónk is valami fogolytábor deszkapalánkjainak közelében köt ki a parton. A város innen elég messze, kb. 3 km-re látszik, a tábor tehát egészen izolált a várostól. Közelében van a kis Pod-Csuvas falu, ettól kapta a tábor is a nevét, hadifogoly kiejtéssel Pocsivasi tábor. /Lásd: Zilahy Lajos: Két fogoly/ A falu neve „Első vendéglátó"- t jelent. Vendéglátás? Kitárulnak a magas deszkakerítés kapui, szomorú sejtelmektől eltelve látjuk a táborsarkokon emelt magas, négy őrtornyot a fegyveres őrrel galériáján. Bevonulunk az Irtis partjáról a hatalmas, pár négyzet km-nyi területen fekvő fátlan, sivár tábor területére. Nem volt sok holmi a tulajdonunkban, nem kellett cipekednünk. Félreálltak a kapuban kétoldalt az orosz fegyveres őrök, jövendő börtönünk őrei. 165 tiszt érkezett ide, mind egy barakkban nyertünk elhelyezést. 44 magyar tiszt. Összetartunk, együttmaradunk. A miénkhez hasonló barakkok száma összesen 12, van aztán kórházbarakk, maszterszkája (mű­hely), őrségépület (pozsárno), kancelláríja (iroda), tyurma (fogda), konyhaépületek, latrinák, okolotok (körzetek).

(...)

A legénység legnagyobb része kint van munkán a városban és főleg a környéken az erdőben. A táborban mi vagyunk az első tiszti transzport: 165-en. A két hajó többi tiszti utasát más táborba vitték a város közelében lévő táborba, egyelőre nem tudjuk hová és azt sem, hogy hányan vannak? A mi táborunk mellett van a hajós társaságnak a telepe, ami állítólag ragály esetén megfigyelő és izoláló telep is. Az egész tábor környékén sehol sem látni egyetlen fát sem. Csak a folyó túlsó partján lévő kis tatár falu mellett látható a távolból egy-két szegényes kis nyírfacsoport. Ligetnek sem nevezhető, nemhogy erdőnek. Pedig azt mondták, hogy Tobolszk már a hatalmas, mocsaras tajgák határán fekszik. De erdőt itt nem láthatunk! A városból sem igen látunk semmit sem, pedig csak 3 km-re vagyunk tőle.

(...)

Tépett, piszkos ruha van valamennyiünkön, féreg a testen, féreg rág lelkűnkön. Összezsúfoltan gunnyasztunk, éhesen, csüggedten, fázva a sivár puszta priccseken, tenyereinkbe támasztjuk lecsüngő, szinte gondterhelt fejünket. De íme, egy öreges kinézésű fogoly népfelkelő magyar szól hozzánk szíves szóval. Belopakodott a tisztek közé, kenyeret, csáját, dohányt hozott ajándékba, s kínálgatja nekünk, szerényen, szinte szégyenkezve. Szava jósága, magyar fajtestvér szeretete fátyolossá teszi tekintetünket. Köszönettel fogadjuk el jóságát. Lassan beszélgetni kezdünk. S amint így üldögélünk, - száraz fának síró hangja, édes-bús, hazai magyar nóta dallama üti meg füleinket, csal szemünkbe visszavonhatatlanul kicsorduló könnyeket. Jaj, mikor volt, mikor lesz...? Cserebogár, sárga cserebogár...

 

 

A közelmúlt oly távol, a szebb jövő még a remény gyorsröptű szárnyainak is oly elérhetetlen messze van!... Osztrákjaink ámulva nézik, szótlanul, hogy mi a zene hangjaira elbúsultuk magunkat, szinte talán még jobban, mint eleddig. De a két szál cigány vígabb dalba kezd, pattog a friss csárdás üteme. Felugrál a 44 magyar tiszt, hallik a kiáltás, „csak azért is, hej, ebura fakó! Nagy a feje, búsuljon a ló!" Összeölelkezünk duhajul énekeljük a húrok dallamát. Az osztrákok összedugják fejüket. Schaust hin, jetz werden sie wild! Lett erre köztünk nagy hahotázás, hozzájuk rúgtatunk, táncra kényszerítjük a megrökönyödött sok osztrák sógort. Kelletlenül hagyják, bár meglehetősen kényszeredetten, savanyú mosollyal, félve-egyetértően, de azért csinálják.