IX-X-XI. hónapokban a legzagyvább, ellentmondóbb híreket halljuk: Antant győzelem, a központi hatalmak előnyomulása, külön békék, detronizálások, fegyverszünet.
(…)
A cseh információs iroda sajtója lát el bennünket ezekkel a mindenféle hírekkel, melyekből mi igaz, mi nem, megítélni nem tudjuk. Ha csak egy része is igaz annak, ami Magyarországra, Ausztriára, a frontunkra vonatkozik, akkor is nagy a baj hazánkban. Igen rosszak a hírek. S ezek a járványok, bizonytalan létünk, honvágyunk által felzaklatott kedélyvilágunkat, leromlott idegrendszerünket még jobban felzaklatják.
A 36 napos fegyverszünet XII. 17-ig tart.
X. 31. A táborunk őrségét nemcsak csehek, hanem román légionáriusok is ellátják. Főleg román testvéreiket őrzik, kiket kényszeríteni akarnak a légióba való belépésre. Ezért velük szigorúbban bánnak. Közben pedig csalogatják őket, agitálnak köztük, de egyelőre nem valami nagy sikerrel.
Oláh és osztrák színtársulat is alakult. A magyar színtársulat eddig kb. 20 előadást tartott (Tatárjárás, Gül baba. Takarodó, Sárdi ház, Cigány, János Vitéz, Sárga csikó stb.). Missziót teljesít, eltereli figyelmünket, szórakoztatja, felvidítja kissé a különben borzasztó állapotban lévő plenik lelkét.
A barakkok tatarozását befejeztük, a réseket betömtük, az ablakokat, ajtókat kijavítottuk, téglakályhákat építettünk, az épület falait pedig kívülről magasan földdel hánytuk fel. Csak legyen mivel fűteni, mert eddig még nem raktározlak télire az udvaron semmi tüzelőfát!
Már V. és VI. hóban értesültünk egyes részletekben, azután a XI. hóban egyre-másra kapjuk az igen gonosz híreket hazulról, melyekből borzasztóan zagyva, torz és kétségbeejtő képet tudunk csak alkotni.
(…)
Vége Magyarországnak!
A szibériai vörös köztársaság megbukott, Kolcsak admirális lett a fehérré váll Szibéria diktátora, az antant és az összes légió őt támogatja.
Mesterianu (Dr. Mester Máramarossziget-i magyar ügyvédből átvedlett) román légió-parancsnok éhezteti a román pleniket. Egy Szucsin nevű román nemzetiségű magyar honvédszázados azonban minden fenyegetés ellenére hű marad magyar katonai esküjéhez, és őt követi a románok legnagyobb része. Mesterianu dühöng agitációs kudarca miatt, sajnos azonban, hogy a körülmények a kezére játszanak, s így végül is ő lesz majd a győztes.
Helyi darabot hoz a színházunk: Laky Imre százados írta: „Utolsó mohikán” a címe.
A tífuszbetegek krízisében a szívműködés ösztökélésére mazsolabort, vagyis szeszt készítenek.
1918. XII. 26. Karácsony másodnapján éjjel 23h 25m-kor északi fényt láttunk. Kitódult az álmából felköltött társaság legnagyobb része. Én már Tobolszkban is láttam sarki fényt…
1918.XII. 24-25-26. Szomorú karácsonyunk volt, érthetően lehangolt volt az egész pleni had.
(…)
1919 Új éve, illetve az azt megelőző Szilveszter est is a karácsonyi szomorú hangulathoz hasonlított. Annak ellenére, hogy a színháziak tarka estet improvizáltak, nem derült fel kedélyünk ettől sem valami erősen. Néhány nap múlva újra orosz őrséget kapott a tábor, enyhült a szigor, nincs porjadka, újra szabad a kijárás a táborból a városba.
1919. II. 19. Már két hete meghalt ugyan Szucsin százados, de a hóviharok miatt csak most lehetett eltemetni. Mesterianu és a román légionisták elől a kórházba bújt el, ott megkapta a tífuszt, meghalt. Nemcsak közvetlen baráti társasága és jobb ismerősei kísérték el utolsó földi útjára, hanem ott volt a fél tábor embere, főleg mi, magyarok majdnem mindnyájan.
Egyre erősebben kezd grasszálni mindenféle járványos betegség: sok a kórháznál és a temetőben az eltemetetlen halott. Szucsin sírjánál Brokos huszárezredes mondott beszédet, olyat, hogy azt nem lett volna jó hallani orosznak, csehnek vagy románnak. A szokásos szertartást Kovács és Nagy L. végezte el.
1919. III. Szibéria-i burán.
(…)
A téli burán tombolásáról fogalma sem lehet annak, kinek nem volt benne része! Az idevalósi Észak-Ázsia-i népek azonban rég ismerik, észreveszik előjeleit, előkészülnek fogadtatására. A pusztai ember karámba, erdő állal védett helyre tereli nyájait, még így iselvész legjobb esetben a fele!
(…)
A burán halálos ellensége az állatnak, de különösen az embernek. Könyörtelenül elpusztítja, akit fedél nélkül talál.
(…)
Reggelre a szó teljes értelmében hósír alá temette a burán az összes barakkot, eltorlaszolt ajtóinkon csak úgy tudtunk kijutni, ha ásókkal, lapátokkal előbb szabaddá tettük az utat, hósikátort vájva ki a konyha, latrina stb. irányában.
(…)
Az udvaron két román katona hulláját találtuk. Eltűnt a kétméteres kerítés is és a magas őrtornyok is. Ledöntött romjaikat nagy gyorsasággal kiszedtük a hó alól, behordtuk a barakkba. Siess te, siess! S mire az oroszok előbújtak, azt hitték, hogy a burán hordta el a hatalmas deszka és gerenda tömeget. Elhordta a pleni, szétfűrészelve, felaprózva priccsek alá, barakk tetőzet alá. minden alkalmas helyre eldugdostuk, amit addig el nem tüzeltünk.
(…)
Láger Djenki
Az orosz bankjegyek a forradalommal együtt járó gazdasági leromlás, káosz, majd gazdasági csőddel, nincstelenséggel párhuzamosan vesztettek vásárló értékükből, a felhígult inflációs bankjegytömegek értéke katasztrofálisan zuhant. A cári rubel régi keltezésű magasabb címletei többet értek, mint a kicsi címletek, s kevesebbet, mint az újabb kibocsájtású cári bankjegyek. Volt aztán a Kerenszkij, a vörös komité, a Kolcsak, sőt a helyi tanácsok és városok által kibocsájtott rubel és bélyeg is váltópénzül. Értékük igen különböző volt, de egyben megegyezlek: nem volt értékük. Senki sem akarta áruját annyiért adni, mint amennyi milliót valaki pl. egy pár csizmáért kínált. A táborbani belső forgalom, a lafka, a cipőtalpalás, a munkadíjazás egységes elbírálása céljából kellett valami magunk közti megállapodást létrehozni, s e célból tábori pénzt alapítottunk intim forgalomra.
Ha például 1 kg cukor ára váltakozva, vagy esve vagy emelkedően X cári R, Y Kolcsak R stb., annak tábori pénzben állandóan fix ára volt. A tábori pénzt a jóléti alapunk garantálta, számát nem hígította, értéke állandó volt a háborún belül. Hogy-hogyan, tudomást szereztek a mi külön kis címleteinkről a városi kereskedők, kofák, parasztok is. s az a fura helyzet alakult ki, hogy nem akartak orosz pénzekért, illetve bankjegyekért semmit eladni, illetve aprópénz helyett a mi tábori pénzjegyeinket követelték: Nye náda Rubel, dajtye láger djenki, da, da, vasi láger djenki! Kis névjegyalakú és nagyságú vékonyka papír, értékét tk. az ausztriai fogoly tisztibecsület képezte.
1919. III. Tábori Újság
Egy fogolytábor életében igen fontos szerepe van a külső, elérhetetlen világ híreinek, elsősorban a hazai híreknek.
(…)
Az orosz hírlapi közlemények elferdített, tendenciózus közleményei, nagy ritkán más, semleges államok hírlapi cikkei képezik a fogolyélet kapcsolatát a külvilággal. Ezekből azonban nem mindent szabad a felzaklatott kedélyvilágú foglyokkal közölni. Ezért a kapott régi, vagy újkeletű újságokat egy lágerújságot szerkesztő bizottság átolvasta, kiollózta belőlük a tábort is érdeklő híreket és a hazai híreket és csak azokat közölte a kéziratos vagy litografált Petropavlovszk-i Lágerújságban. Vagyis csak olyan híreket, melyek az összességet érdekelhették, de azokat is letompítva, nehogy túlságosan felizgassák az otthonért és otthoniakért aggódó hadifoglyot.
(…)
A nyárral több a tisztálkodási lehetőség a táborban, több a levegőzés és erősödik az ellenálló képességünk. Megszűnt a járvány, úrrá lettünk felette, bár nagyon drága árat, nagy veszteséget fizettünk phyrusi győzelmünkért.
III.-ban Borneleit, a dán Vörös Kereszt megbízottja kölcsön segélyt ad a tábornak.
(…)
A tábor teljes kiürítéséről rebeg a fáma, visznek újra K-re a közelgő front miatt. El minél messzebbre az új harctértől. Sokan már most elhatározták, hogy evakuálás esetén nem mennek a transzportokkal újra K-re, nem mennek még távolabb a hazánktól, hanem megszöknek, bujdosnak és megpróbálják a lehetetlent is: hazajutni, átvergődni a sokezer km-en felszerelés, pénz, élelem nélkül a járványoktól fertőzött, kiéhezett polgárháborús birodalmon. Lehet, hogy lesz, akinek sikerülni fog, lesz, aki itt reked, vagy itt pusztul!
VIII. 28. A forradalmi vörös hadsereg elérte Kurgant, az Isimet és Tobolt. Várjuk az evakuálást, melyhez gyorsított ütemben folynak az előkészületek. Mind az orosz hatóságoknál, mind köztünk, foglyoknál. E hó végén a fehér érzelmű kozák lakosság nagy tömegben áramlott pánikszerű meneküléssel Ny-jól K. felé.
IX. 1-jén estére már vasúton ülünk, megtörtént az evakuálás. Indul a vonatunk K-re, az ide hallatszó távoli harci zaj, az ágyúk hangja közepette. Elővéd harcok ezek a vörös utóvédekkel.
Hova?
Ezt még az evakuáltatók sem tudják. De a vörösök frontja alig 80 werstre van már csak Petropavlovszktól.
Itt Petropavlovszkban látszólagos rend és fegyelem van, a vasúti állomáson és az egész vonalon. A transzporttól tényleg lemaradt egy csomó fogoly, személyes baráti körünkből is néhány. Tőlünk telhetőleg segítségükre igyekeztünk lenni. A nyűtt bakancsokat, ruhát, hátizsákot stb. jobbakra cseréltük ki, élelmünkből is tőlünk telhetőleg annyit adtunk, hogy legalább azalatt kibírják a bujdosást, rejtőzködést, majd a menekülést Ny-ra, míg a front túlhalad rajtuk…
