A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár időszaki kiállításához /2011. május 25. - 2012. február 28./ kapcsolódik e blog. A „Hősök voltak mindannyian...” címet viselő tárlat a Nagy Háború időszakát öleli fel, és elsősorban Jász-Nagykun-Szolnok megyére fókuszál.
A blogon levéltári anyagok, naplók, családi történetek, fényképek, filmek, zenék, könyvek segítségével tárjuk szélesebbre a levéltár kapuit...
Facebook-közösség
Levéltárunk
Ha felkeltettük érdeklődését Levéltárunk munkája iránt, kérjük, látogasson el honlapunkra:
1895. május 15-én született Jásztelken. (Jász-Mihálytelek, 434.sz.) Apja: Sándor, anyja: Kuli Erzsébet. Római katolikus vallású, állapota: földetlen.
A születési anyakönyvben ennyi található arról a Kisbakonyi Sándorról, aki a Nagy Háborúban olyan helyeken járt, amelyeket élete végéig megőrzött emlékezetében.
"Először Budapestre vonultam be mint tüzér, onnan elmentünk Bécsbe. Igen jó fogadtatásban részesítettek bennünket, mindenkinek a sapkájára rá volt írva: győzelem vagy halál. Onnan kimentünk Tirolba, ott körülbelül 30 napig voltunk, kilőttünk néhány gránátot az ellenségre, aztán kaptunk egy parancsot, lejöttünk Szerbiába. Október 5-én keltünk át a Cigányszigeten Belgrádba. Két-három napig lőtték a tüzéreink az Avala hegységet, majd aztán megindult az előnyomulás, megállás nélkül folyt és folyt, de irtózatos szenvedéssel, esett az eső állandóan, fáztunk. Megesett kérem szépen, hogy két éjjel is úgy aludtam, hogy a lovamnak a kantárja a karomon volt és kökényfákra tettem a pokrócot, ott aludtam. A ló, szegény, néha el is bukott, ugye, mert azok mentek állandóan. Aztán, hogy Szerbia kapitulált, Zimonyban vonatra szálltunk, és akkor lementünk Stájerországba. Ott egy kis községben voltunk két hónapig, akkor újra felöltöztettek bennünket, felszereltek, és körülbelül február 24-én vagy 25-én indultunk le Törökországba.
(...)
Konstantinápolyban óriási szeretettel fogadtak bennünket, ezrek, százezrek voltak talán, a virág bokáig ért. Ott voltunk 5–6 napig, így meg is látogatott bennünket a török szultán (V. Mehmed: 1909-1918). Egy igen nagy szakállú bácsi volt, jó öreg volt már. És volt még egy látogatónk ott a laktanyában, gróf Széchenyi Pálnak az özvegye.
Kíváncsi volt a magyar fiúkra. Hát ő elmondta, hogy ő egy ilyen disszidens-féle, a török szultán kedvence, de a magyar, illetve az osztrák hatósággal nem azonosította magát, ezért inkább otthagyta a hazát és elment Törökországba. Ott a férje megalakította az ottani tűzoltóságot, és ezért az akkori pasa igen nagy kitüntetésben részesítette. Előléptette pasának. Széchenyi pasa volt a neve...
Nem Pál, hanem Ödön („a legnagyobb magyar” fia, 1839–1922) volt a törökországi tűzoltóság létrehozója.
Volt ott egy tolmács, szolnoki ember, már tíz éve volt az osztrák–magyar banknak az igazgatója. Ő tudott törökül, és ezért őt beinvitálták hozzánk katonai szolgálatra. Gondoltam, ha itt leszek valameddig, én megtanulok törökül, és kérdeztem tőle, hogy hogy kell ezt meg azt mondani. A szomszédban ki volt írva, hogy könyvkereskedés, vettem egy noteszt, és azon a napon volt olyan kedves az a bácsi, hogy sok szót lejegyzett nekem... Aztán mentünk lefele Damaszkuszig, és közben mindig tanultam. Mikor leértünk már oda Palesztinába, akkor kimentünk a piacra. Egy Lajta Károly nevű, meg több pesti gyerek volt velem, azt mondják, gyerünk, te már tudsz valamit törökül. Hát aztán beszélgettünk ott az asszonyokkal, de nem értettek egy árva szót se. Visszaérve mondom: Zászlós úr, baj van. Micsoda, Kisbakonyi? Mondom, beszélgetek a piacon az asszonyokkal, egy árva szót se értenek. Ja, fiam – azt mondja –, ezeket én se értem, ezek már arabok. Újra kezdhettem. Ezek a bajtársaim, Váradi is meg a Szabó is nevettek: mit kínlódsz velük, pajtás? Három hónap, és közéjük verünk, aztán megyünk vissza. Hát, kérem szépen, öt év lett belőle... Amikor Birszabábaleértünk, ott óriási fogadtatásban részesültünk. Felállt egy magas rangú tiszt: Kedves magyar testvéreim, szeretettel üdvözöllek benneteket, hogy önként lejöttetek a hazánk védelmére. Mellettem volt egy budapesti fiú: az Istenit..., most tudom meg, hogy önként jöttem..."
A kiképzőnk is községbeli volt, Szűcs Márton, aki itthon lett hentes.
(...) Együtt voltam Szabó Ferenc árokszállási és Váradi Lajos törökszentmiklósi katona-cimborákkal, akikkel örök barátságot kötöttünk. Mindhárman szerencsésen hazaérkeztünk.
(...)
…hosszú, viszontagságos út után megérkeztem Palesztinába, Jeruzsálem városába, ahol találkoztam osztrák-magyar zarándokokkal. Itt kaptam egy emléklapot, amely ma is megvan. Meglátogattam az összes szent helyeket: Krisztus koporsóját, a Getszemáni-kertet, az utolsó vacsora termét, Szűz Mária születési helyét, a Golgotát.”
(...)
1919 októberében estem angol fogságba. Bezán, Arábia, Palesztina városaiban töltöttem fogságom napjait. Hosszú távollét után 1920. január 6-án kerültem haza.”
/Forrás: Sárközi János: Mihálytelek-Jásztelek története. Jásztelek, 2003. 113-114.p./
Kisbakonyi Sándor 1991-ben, 96 évesen hunyt el. Jásztelken nyugszik.
Nagyon izgalmas Kisbakonyi Sándor története. A fenti két visszaemlékezésen kívül található bármi más a Levéltár tulajdonában Kisbakonyi törökországi szolgálatáról: levelek, napló, fényképek, katonai dokumentumok...? Kisbakonyi Palesztinába vezényelt egységének a történetével foglalkozom, és bármilyen ezzel kapcsolatos dokumentum nagyon érdekelne. Előre is köszönöm a választ.
Egy helyesbítés Kisbakonyi Sándor visszaemlékezéseihez: minden bizonnyal 1918, és nem 1919 októberében került angol fogságba. 1918 szeptemberében-októberében Allenby csapatai egy utolsó, elsöprő offenzívába fogtak, amelynek során sok osztrák-magyar katona esett angol hadifogságba.
