A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár időszaki kiállításához /2011. május 25. - 2012. február 28./ kapcsolódik e blog. A „Hősök voltak mindannyian...” címet viselő tárlat a Nagy Háború időszakát öleli fel, és elsősorban Jász-Nagykun-Szolnok megyére fókuszál.
A blogon levéltári anyagok, naplók, családi történetek, fényképek, filmek, zenék, könyvek segítségével tárjuk szélesebbre a levéltár kapuit...
Facebook-közösség
Levéltárunk
Ha felkeltettük érdeklődését Levéltárunk munkája iránt, kérjük, látogasson el honlapunkra:
Békeidőben nem voltam katona, akkoriban még könnyen kicsúszhatott az ember a sorozásból.
1914. június végén és július első napjaiban Bécsben voltam diákjaimmal tanulmányi kiránduláson: Budapest, Balaton-környék, Graz-Semering-ből érkeztünk Bécsbe, a Hotel Sucherben szálltunk meg.
VI. 28-án reggel gyászlobogók lengtek az épületen, rendkívüli kiadású újságokat árultak az ordító rikkancsok: Szarajevóban megölték a trónörököst, Ferenc Ferdinánd főherceget és feleségét. A város képén sem a búbánat, sem különös izgalom nem igen látszott. A hiperlojálisnak ismert bécsiek zsúfolt kiránduló omnibuszokon, emeletes villanyosokon kirándulni mentek, hangos harmonika, citera-, és énekszóval. Mi is mentünk a programunk szerinti látnivalóink után. A bécsiek viselkedése mutatta, mennyire nem szerették a nagyon is cseh-barát trónörökös párt.
Winter András állomásai: 1914-1916
Szolnokra hazatérve elutaztam az Arad melletti Gyorokra, ahol édesanyám vendégeskedett az ott nyaraló nővéremnél és az ő gyermekeinél a szőlőikben. Nem sokáig lehettem ott. Lemenve egyik reggel a faluba nagy izgalmat és mozgalmat láttam. Hatalmas plakátok hirdették: általános mozgósítás.
Gyorsan csomagoltunk, beutaztunk Aradra. Zsúfolt a vonat, a lépcsőkön és ütközőkön is emberek. A románok csöndes titkolódzással suttogva tárgyalnak, a magyar énekel, tréfál: „megfújták a trombitát, lóra kell ülni.”
Aradról hamarosan hazautaztam Szolnokra.
Pótsorozások. Engem is besoroztak októberben katonának, de bevonulni még nem kellett. Mivel nem volt kedvem valamelyik felvidéki tót ezredbe bevonulni, jelentkeztem a szolnoki 68-ik gyalogezrednél hadiönkéntesnek.
Hatunkat soroztak be a tanári testületünkből, ezek közt az igazgatónk vejét is, de őt -mint nélkülözhetetlent- hamarosan felmentették. Én 1915 februárjában vonultam be katonai szolgálatra, s ezzel megkezdődött végnélküli utam. 46 100 km-t utazgattam gyalog, vasúton, hajón. Hat évig tartott a nagy kaland. Elengedtem volna!
Önkéntes kiképzésemet Szolnokon kezdtem élvezni, a leégett Hungária malom épen maradt két épületében volt az önkéntes század.
/A malom leégéséről részletes beszámoló olvasható a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok 1905. augusztus 24-én megjelent számában + itt./
Én otthon-lakhatási engedélyt kaptam.
Mikor az önkéntes kiképzést összpontosították, minket áttettek Szabadkára. Egy hónap múlva a szabadkaiakkal együtt Székesfehérvárra jutottunk, innen még másik négy ezredbeli önkéntesekkel együtt Pilsenbe kerültünk.
Vitték a megbízható magyar ezredeket az akkor már mozgolódó és megbízhatatlan Csehországba. Kitűnő minősítésű önkéntes voltam természetesen: volt extra ruhám, fújtam vígan a: „Sugár magas, sugár magas a nyárfa teteje," kezdetű katonanótát, jó arcot vágtam a nem éppen legjobb tréfához.
Egyik békebeli százados cimborám kioktatott: ne lógjon az orrod, csinos ruhád legyen, nem szeretik a fiatal tényleges kiképző tisztek az idős diplomások fölényeskedését. Megfogadtam a tanácsát. Bár nem valami nagyon törekedtem - igyekeztem, mégis már Szabadkán megkaptam az első altiszti csillagot, Fehérvárt a másodikat, Pilsenben a harmadikat, Prágában feküdt az ezredünk, oda vonultunk be az iskolából. Itt lettem aztán hadapród-jelölt őrmester, a fronton hadapródőrmester, majd zászlós, s végül a leszerelésem után hadnagy. A hadnagyi kinevezésem közvetlen elfogatásom előtti napokban történt, de csak a Verordnungsblattban (Közlönyben) jelent még meg, az ezredhez a leirat nem jött. így mint zászlós vonultam be a ,.nagykáderhez” Oroszhonba.
Gyönyörű katonai karrier ugye bár?
Minden rangfokozaton átesegettem, az önkéntestől (sic! Freiter) a hadnagyig. Elengedtem volna szívesen, bár nem panaszkodhatok különösebben. Sok volt a tanítvány, ezek hozzátartozói, sok a barát és ismerős az ezredtársaim közt. S mivel nem vontam ki magam a kötelezettségek, a munka alól, elég kellemes volt a szolgálat a „körülményekhez képest.”
Kétszer sebesültem meg: egy könnyű csontnélküli lábtörést, s egy gránátnyomásos könnyű kis fejsebet szenvedtem. Haza sem engedtek sebeim miatt, ott maradtam a segélyhelyen egy-egy hétig, mindkét esetben. Megúsztam tehát súlyosabb bajok nélkül. Sőt még csak beteg sem voltam sohasem a fronton. Voltam szakaszparancsnoki, századparancsnoki, zászlóalj segédtiszti beosztásban, beosztott legénységemmel jó viszonyban, tiszttársaimmal barátságban voltam. Úgy tekintettem a katonáskodást, mint kikerülhetetlent. Férfisors!
Szabadságon is voltam itthon Szolnokon, 1916-ban húsvétkor két hétig. Szabadságom letelte után újra a harctért élvezhettem. Itt már nagy volt a hadi mozgolódás, az oroszok nagy arcvonalon támadtak. Bruszilov tábornagy tört előre nagy erővel, erős tüzérséggel, új, friss csapatokkal. Már júniusban híre járt, hogy a cseh ezredek itt is, ott is megadták magukat. Sok frontszakaszon kellett betömni a csehek átpártolása által képződött űröket. De csak hallomásból tudtunk ezekről a dolgokról egyet-mást. Hiszen a frontkatonaság tulajdonképpen csak a saját terepszakaszát ismeri, a szomszédokról alig tud valamit.