1919. IX. 2. Jablonica állomás előtt egy alagúthoz érünk, amely átvágja a vízválasztó hegygerincet. Két bejárata feleit felírások olvashatók, az egyiken ÉSZAKI-Óceán, a másikon Nagy-Óceán. A vonatunk elég gyorsan halad, nem az eddig megszokott fogolyvonatok tempójával, hanem feltartóztatások, álldogálások nélkül, úgy hogy 10 nap alatt,
IX. 11-én már Irkutszk-ban vagyunk. Itt aztán 8 napon át várhattunk egész 19-ig, míg eldőlt a transzport sorsa. (…)
1919. IX. 19-én késő este indultunk el Irkutszk-ból a még előttünk mindig ismeretlen rendeltetési helyünkre, tovább K-re.
1919. VI.-VII. hónapok alatt igen megromlott az amúgy is gyenge élelmezésünk. Keresetünk van ugyan, de a legyengült vásárlóerejű orosz pénzen alig lehetett valamit a konyhánkra beszerezni. Az orosz élelmezési raktár pedig csak a katonaság számára tárol. A húst szinte teljesen elfogyasztják, nekünk csak a nyár beálltával romlani kezdő marhafejet, májat, tüdőt adják. De már csak akkor, mikor az emberi tápláléknak teljesen alkalmatlan, undorító, bűzös.
A hadifogoly találékonyság az élelmezésünk javítására vitamindús zöldfőzeléket talált: csalánt szedtünk. Levele megfőzve spenót módon élvezhető, de talán még jobb a parajnál. Vagy csak mi találtuk oly jónak? Mindenesetre ez a zöldfőzelék sokat javított ellenálló képességünkön!
(http://www.edenkert.hu/)
(…)
1919. IX. 1-től X. 2-ig tartó utunk Petropavlovszkból - Novo Nikolajevszk-ig a legkedvezőbb időjárás mellett történt. Szokatlanul szép, derűs őszi időjárás tette elviselhetővé a 15 marhakocsiban 40-45-ösével összezsúfolt kultúrembernek ezt az utazást. Harmadszor tettük meg ezt a kb. 7.000 werst hosszúságú utat, s most másodszor is K felé. Mennyi bizonytalanság, lemondás, izgalom e most 32 napig tartó úton!
Átgondolva azonban ezeket az elmúlt napokat, heteket, elmondhatom, hogy a már megszokott, minden utunkon tapasztalt kellemetlenségek ellenére ez volt a legszebb, legkellemesebbnek mondható utunk a Transzszibéria-i vasúton. Végig Ázsián keresztül. Steppék, erdők, városok maradtak a hátunk mögött, újra láttuk a Bajkál-tó fenséges vidékét, az Altaj és Jablonói hegyeket, Mandzsúria sivatagos fennsíkjait és kopár hegyeit. Majd termékeny síkságokon robogtunk át. A verőfényes szép őszi napok meleg sugarai, az őszi lombszínezet csodálatosan szép vörös-sárga-kékes színei, a tengerpart felé utazás, az arrafelé megtörténhető hazajuthatás felébredező reménysége tették kellemessé utunkat. A hadifogoly transzportok utaztatásának ez a 32 napi útja majdnem rekordszerű gyorsasággal ment végbe. Nem álldogáltatták folytonosan, s hiábavalóan vonatunkat. Sietni kellett, mert Ny-ról nagy gyorsasággal nyomultak előre a vörös hadsereg csapatai. Valósággal a hátunkban voltak.
(…)
Majd Csita-Cicikar gazdag vidéke következik — a Góbi sivatag — a Mandzsúria-i erdők fára kúszó édes. fekete szölője — és: Charbina a Szungári folyó mellett...
(…)
Majd újra tovább utazunk egészen Nikolszk-Uszuriszk-ig. Itt a dán és svéd konzulátusiak minden lehetőt megkíséreltek, hogy a 102 km-re levő Vladivosztok-ba vigyenek minket, de igyekezetük hiábavaló volt. Kivagoníroztunk. Utunk alatt is találkoztunk keletre menő katonavonatokkal. Itt a meglehetősen tágas, nagy pályaudvar tele van üres és telt, várakozó és induló vonatokkal. Az üresek mennek Ny. felé, a teltek szállítják a cseh, tót, román, szerb légió embereit, az amerikai, angol, francia, dán antant csapatokat a Vladivosztok-i kikötőbe, behajózásra, hazafelé.
X. 1. Megérkezés Nikolsz-Uszuriszk-ba.
X. 2. Kivagonírozás. (…) Kb. 40.000 lakosú város. Innen ágazik ki a vasútvonal az Amur vidék fő helye, Habarovszk felé. (…) Sok laktanyája, katonai fabarakk-telepe közül most már több üresen áll, vagy magyar, osztrák, német, török hadifoglyok táborozásául szolgál. Két fogolytábora orosz vezetés alatt áll, egy pedig japán fennhatóság alatt. Ez utóbbiak zárt falak közt, erős őrizet alatt állnak, jó az ellátásuk, ruházatot is kapnak, gyógyszerük, mindenük megvolna, kapnak havi 50 yen fogoly gázsit (1 yen kb. 100 R. itteni vásárló értékű mostani pénzben, tehát igen nagy összetételű havi pénz, mert az orosz táborok fogoly tisztjei 100- 100 R-t kapnak), de nincs mozgási szabadságuk.
Az orosz lágerek a koldusok tábora a japánnal szemben, de a „külföldi proletárok” elég sok szabadságot élveznek. (…) A várostól kb. 40 werstre van az Uszuri folyó, míg közvetlenül a város alatt az Uszuri mellékfolyója, a Szájfun folyik.
Nikolszk-Uszuriszk-ben mindjárt a táborba költözködésünk utáni 2-ik napon kaptunk egy erős kóstolót a monszun hordta kontinentális eredetű, hatalmas porfelhőkből.
(…)
Étkezésünk elég gyenge. A tábori pékség ad ugyan kenyeret, de havi gázsinkból alig futja két napi ellátásunkra. Keresetünkből és a svéd-dán segélyekből fizetjük a menaget! Főleg főzelékfélét eszünk és sok szójababot is. Majdnem vegetáriánus koszton élünk, hús csak egyszer, nagyritkán kétszer van egy héten; marha faggyúval. Ám elég ízletesen főznek a magyar szakácsaink. Mi a 11. sz. lágerben lakunk. Van lafka, magyar színházunk, kávéház, zenekar. Mindhármat a Y.M.C.A. (Young Man Christian Americans=Amerikai Keresztyén Ifjak Egyesülete) adományaiból rendeztük be. szereltük fel és részben az ő segítségükkel működtettük is.
Tábori újság, heti szépirodalmi, illusztrációs lap (Szabó Barna szerkeszti). A tábori újság szerkesztésében én is részt veszek (főleg a német nyelvű lapok jutottak nekem, pl. Züricher Zeitung). Az Amerikai Magyar Népszava, China Press, Japan Advertiser (Japán Hirdető), orosz lapok, a néha megkapott amerikai és egyéb angol lapok, sót több hónappal ezelőtti még magyarországi lapokból is beszerezzük újsághíreinket. A tábornak valóságos védőszentje, a szerető emberbarát, a keresztyén hívó lélek: Rev. Mister Tynvissen (helyesen: Walter Teeuwissen - egy későbbi bejegyzésben foglalkozunk az életével-tevékenységével): a pályaudvaron lakályosan berendezett vasúti kocsiban lakik, közvetlen a segélyezési anyagot tartalmazó raktárkocsik mellett őrzi a kincset.
(…)
A városban reggeltől estig szabadon mozoghatunk, arcképes tiszti igazolványt kapunk. Naplemente után még világos estén sem tanácsos a táboron kívül lenni. Sok az útonálló népség, még a hadifoglyokban sem lehet már estefelé bízni. De sok a mi egyenruhánkba öltözött álpleni briganti, késelő, gyilkosságtól sem visszariadó ember is. A várost japán katonaság tartja megszállva. Ha a láger felé ment valaki naplemente táján és az úton már nem igen látszott a közelben senki más, két szembejövő úgy tért ki egymásnak, hogy az egyik megmaradt az országútnak - mondjuk - a jobb oldalán, a másik a bal oldalra ment át. Ez volt a jóindulatú, jószándékú emberek közt kialakult, hallgatólagos szokás. Viszont ha pl. én átmentem a másik oldalra, és a szembejövő is arra az oldalra jött át, ez nem mutatott jó szándékra, hanem valószínűleg támadó céljai voltak az illetőnek. Ezért én ismét visszamentem, még idejében, az előbb elhagyott útoldalra. Ha ő is ismét szemben jött velem, vagyis ő is erre az oldalra jött át, ez már biztos jele volt támadó szándékának. Ez történt egy ízben velem is: mikor összeértünk, én megelőztem minden esetlegességet: hatalmas tiroli hegymászó szöges, bakancsos lábammal úgy rúgtam a hasa alá (pod jajce!), hogy mint egy bugylibicska, kétrét hajolva rogyott a földre. Nem volt ideje sem vastag botját (valószínűleg ólmos végű volt), sem a zsebében tartott, kotorászó másik kezét (valószínűleg kést, boxert vagy revolvert akart rántani) ellenem használni. A tábor kapujában álló őrséget küldtem érte: ott van valaki, bizonyosan valami baja van, nézzék meg! Érte mentek, elvitték, a mi katonablúzunk volt rajta, de nem a mi táborunkba tartozott, s nem is magyar volt! Jómagam az esetet csak legbizalmasabb barátaimnak mondtam el, sem az őrségnek, sem a társaimnak nem szóltam. Minek?
(…)
Szomorú karácsony estém volt, leveleket hosszú időn keresztül nem kaptam, a régi újságok hírei valósággal megbolondították a plenit. Különösen, mikor 1920-ban már biztosan tudtuk országunk feldarabolását, sőt értesültünk a különféle légiók bevonulásáról, a városok bombázásáról, a felszabadító, a megszálló, rendcsináló román, szerb és cseh csapatok rablóhadjáratairól.
S mi oly kimondhatatlan távol vagyunk szeretett hozzátartozóinktól!
Istenem, mi lehet velük e sok vész közepette?
(...)
Volt olyan, aki túlzó jobboldaliságában csak a „büdös paraszt”-ról, a tetves „tolvaj proli”-ról tudott megemlékezni. A másik véglet: az erős baloldali átnyergelés, az opportunista nézet változtatás, az előre történő helybiztosítás az otthon is változott körülményekben. Tudtuk, hogy mindenki gyanús a másiknak, tudtuk, hogy titkos listák készülnek, és mindenkinek figyelik a tetteit-szavait. Egyesek még meg is kérdezték, hogy „milyen politikai felfogású vagy kedves hadnagy, zászlós stb. úr?”
(...)
A legnagyobb rész azonban higgadtan szemlélte, bírálta és tárgyalta a politikai szempontokat, haza akart menni, nem volt egyelőre más vágya a plenik legnagyobb részének.
1920. jan.-febr.-ra a kereseti körülmények igen megromlottak, nem volt pénze sem a foglyoknak, sem a lakosságnak, nyersanyagot se nagyon tudtunk már beszerezni munkánkhoz. Én nem akartam verítékkel szerzett kis tartalékomat felélni, ezért kimentem a vasúti állomásra a legfeketébb tanulatlannak való munkára: vastraverzeket rakodtunk, cipeltünk.
(…)
1920.1. 19-én egy fehér katonai bizottság professzionistákat (iparosokat), főleg szíjgyártókat és nyergeseket keresett a Vladivosztok-ban levő zászlóaljukhoz. (…) Összeálltunk 14-en, mind jó ismerősök. (…) Teherautón mentünk a várostól kb. 18 werstre, a Gornosztaj (=Hermelin) nevű I. sz. fortba, ott voltunk a 29-30-án megesett vörös átalakulásig. Ettünk, és ruhát stb. is kaptunk. És semmi dolgunk sem volt. Nem volt már nekik akkoriban semmihez sem kedvük.
(…)
1920. Még 28-án egy hatalmas teherautó magas liszteszsákos terhelésének tetején jelentkeztünk hárman, önként lisztet lerakni. A tenger befagyott jegén ment súlyos rakományával az autó velünk egy kis szigetre, egy erődbe. Ezt sem sokan mondhatják el fogolytársaim, hogy a tengeren autóztak volna!
(…)
Már a tél végefelé jött Nikolszk-Uszuriszk-ba egy zászlóalj japán katona. Teljes felszerelésükkel, lassanként Csitáig, sőt állítólag a Bajkál-ig megszállták Szibériát.
(…)
A japánok, a táborunkban járt katonák, a városban lévő katonák, vagy civilek egyaránt, nagy jóindulatot tanúsítottak a magyarokkal szemben. Tudtak a magyarok egykori mongoloid eredetéről, tartották a rokonságot. Az orosz, német, vagy más európai nyelvet jól-rosszul beszélő tisztek némelyike el tudta mondani nekünk, hogy ők már otthon az iskolában tanulták ezt a rokonsági kapcsolatot, tudnak róla, hogy közös eredetű néphagyomány- és mondakörünk van, pl. a csodaszarvas regéje, a leányrablás stb.
Húsvétunk vasárnapján a japánok fegyverrel magukhoz ragadták a teljes, tényleges hatalmat, leverték az oroszokat, s plakátokon jelentették be a Kelet-Szibéria feletti uralmukat.
(…)
Húsvét után sorra megkezdte az angol, olasz, amerikai, cseh, román stb. antant katonaság (a japán nem!) a kivonulást Távol-Kelet-ről, s a Vladivosztok-i kikötőből sorra hazahajóztak. A csehek állampolgársági esküt követeltek a mi felvidéki származású magyarjainktól is, s ki eleget tett felhívásuknak, ment velük a„President Grant" nagy óceánjáró gőzösön haza. Magukkal vittek Trieszt-ig néhány, még 1914-15-ben fogságba esett, vagy igazán koros, vagy súlyos %-ú invalidus magyart és osztrák plenit is.
A Svájci Vöröskereszt megbízottja, egy Montandou nevű úr útján több mint 1.000 fogolynak saját költségen történő útiköltséget küldtek otthonról hozzátartozóik. Ezek a „Sunko Mara” nevű japán teherszállító hajón kb. május közepén több mint 1.200-an indultak hazafelé. Invalidusainkból is vittek ők is valamennyit magukkal.
A román és jugoszláv (délszláv) új államalakulat is toborozta bármilyen nemzetiségű, de az ő területére illetékes új polgárait hazaszállításra.
Készülődtek, majd el is utaztak a birodalmi német hadifoglyok is.
1920. VI. 24. Megérkezett lágerünkbe a már oly régen hírből ismert Magyar Vöröskereszt Bizottság két kiküldöttje: dr. Kovács István őrnagyorvos és Dell' Adami Géza vezérkari százados.
