1920. jún. 24-én érkezett meg lágerünkbe, Nikolszk-Uszuriszk-be a Magyar Vöröskereszt Bizottság két kiküldöttje, Dr. Kovács István őrnagyorvos és Dell' Adami Géza vezérkari százados, hogy előkészítsék a magyar hadifoglyok hazaszállítását. Anyagi eszközökkel nem rendelkeztek, de jártak az USA-ban, ahol hivatalos és társadalmi körökkel együtt megindítottak egy nagy gyűjtési akciót, hogy a magyar hadifoglyok hazaszállításának költségeit előteremtsék. Adományoztak a különféle magyar egyesületek és magyar egyházak és magánosok is. A legnagyobb összeget az amerikai magyar zsidóság adományozta. Ezért az ő kívánságukra tagjaik közül küldtek ki a „Siberian Repatriation Fond” megbízottjainak élére egy teljhatalommal felruházott vezetőt Mr. Rosenblatt személyében, aki VII. 28-án érkezett meg Vladivosztok-ba. Hozott pénzt, csekkeket, gyorssegélyezésre szolgáló élelmet és ruházatot, gyógyszereket stb. Gyorssegélyezést már a két Magyar Vöröskereszt Bizottság-i tag is eszközölt, s ugyancsak segített a még július elején megérkezett Amerikai Magyarok Segélybizottságának két kiküldöttje: Smoliga József r. kath. főtisztelendő és Dr. Haitinger Rezső orvos úr is. A három bizottság egymás utáni megérkezése bizonyságot, hitet, reményt élesztett a nagyon csüggedt hangulatú magyar hadifoglyokban is. Hiszen már azt hittük, hogy az idegen légiósok, az idegen nemzetiségűek, a saját költségükön hazatartó társaink után mi, a szegény és kifosztott ország fiai sohasem fogunk hazajuthatni? Letargiánkból felrázott az egymás után érkező bizottságok biztató szava, de természetesen még jobban az, hogy láttuk is erős munkálkodásukat hazaszállításunk érdekében. A repatriáló bizottság munkáját minden irányban segítette az Y.M.C.A. vezérlő megbízottja, Rev. Tyvissen. Az ő nevét áldva fogják életük végéig emlegetni a Távol-Kelet összes hadifoglyai, de elsősorban mi magyarok, kik oly sok jót, segítséget, erkölcsi és anyagi támogatást élveztünk általa.
Még szeptember hó végén elindult vonaton az első amerikai magyar transzport NiKolszk-Uszuriszk-ból. de csak X. 3-án ment tovább a kb. 2200 fő a „Scharnhorst” gőzössel Vladivosztokból. X. 24-én indult a második, főleg magyar transzport. A mi vonatunk egy izgalmas keddi napon du. 5-kor indult Nikolszk-Uszuriszk-ból kb. 1.850 hadifogollyal. Sajnos, még most is némi balszerencse üldözött bennünket. Az előttünk haladó vegyes személyvonat kisiklása következtében kb. a fele úton vonatunk vesztegelni volt kénytelen. Előttünk állt a mintegy 1.200 m. hosszú alagút, ezelőtt volt a pálya megrongálva.
Csak másnap, 25-én du. indulhattunk tovább, de 26-án már Vladivosztokban be is hajóztak minket a „Mainam” óceánjáró gőzösre. A behajózást megelőzően megebédeltünk, aztán a Y.M.C.A.-tól kakaós-kekszes vendégségben részesültünk, a hajóra is felszállíttattak némi liebesgabet-et (szeretetadományt). Elbúcsúztunk tőlük. Az orosz hatóság, a dán és svéd konzuli megbízottak, az amerikai bizottság, valamint a mi részünkről beszédek hangzottak el. A hajóra szállás sok körülményes ellenőrzéssel ment, mert az előző transzport a hivatalosan megállapított létszámon felül erősen felduzzadt. Hiába való erőlködés volt a nagy ellenőrzés, mert mi hadifoglyok magunk is segítségére voltunk azoknak, kik létszámon felül igyekeztek feljutni „feketeutasként” a hajóra. A „blinde passasira” vagy röviden schwartz úrékkal az eredeti 1850-es létszámunk 2.150 emberre szaporodott. Dehát hiába figyelmeztettek a bekövetkező bajokra minket! Megosztottuk a plusz 300 társunkkal ételünket és férőhelyeinket. A helyszűke miatt a mi amúgy is rossz elhelyezésünket súlyosbították, nem is főzték rájuk. De mivel mindig sokan elmaradtak az étkezésről, másrészről pedig az ételadagokat kiosztó hadifoglyok egy kanálkával kisebb adagokat osztottak, valahogy megvoltunk. A mosdó, ebédlő és folyosók pedig hálóhelyekké alakultak át lassanként. Ment a dolog hol simán, hol döcögve. Később, útközben őket is felvették a hazaszállítottak névsorába! Hajónk indulásra készen várta érkező vonatunkat, mégis igyekeztünk sokan megfürödni egy közeli öbölben, hogy elmondhassuk: fürödtünk a Csendes-óceánban. Siettünk a hűvös idő miatt is a fürdéssel, de igyekeztünk is vissza transzportunkhoz, nehogy lekéssünk a behajózásról! Borzalmas még gondolatnak is!
Végre mindenki rendben a hajón volt, pleni zenekarunk kísérete mellett énekeltük a Hymnusz-t, a parton álló hatóság, civilek és hadifoglyok zsebkendőiket lengetve, fel-fel kiabálva, éljenezve búcsúztattak. Du. 4h 10m-kor felszedve horgonyát, hajónk gépei zakatolva megindultak. Megkezdtük hosszú tengeri utunkat a fogság országából hazafelé!
Az első félórákat igazán elmélyedésben, csöndben, rövid, hangtalan hálaimával és könyörgő fohásszal töltötte a legtöbb ember.
A „Mainam” teherhajó, Marseilles-i (Franciaország) illetőségű, 11.800 bruttó tonnás,10.000 lóerős, a propellerek maximális sebessége 90 fordulat. Hajónk naponként átlag 430-450 km-t. óránként 18,5-20 km-t fog velünk megtenni. A Vladivosztok-Trieszt-i 9.531 tengeri mérföldnyi utat 44-50 nap alatt számítják megtenni a hajótisztek (a valóságos tengeri utunk 47 nap volt).
(...)
A hadifogoly transzport számára a hajó felső raktárhelyiségeit alakították át hálóhelyekké (emeletes priccsek, saját pokrócunk a derékaljunk a puszta deszkaaljon, hátizsákunk a fejalátét, fekhelyünk csak vállunk szélességű, magassága csak a négykézláb bemászást teszi lehetővé számunkra).
(...)
Az alsó raktárhelyiségeket nem lehetett a transzport számára felhasználni. Üresek, ezért a hajó nem eléggé stabilis járású. Nem is megy ki a messzi, nyílt tengerre, inkább a parti tengereken halad, már emberszállítmánya miatt is. A kínai partok mentén a Japán-tengeren haladunk jelenleg. Hűvös szél fúj, kissé ing a hajó máris, de tengeri betegség még nem mutatkozik köztünk.
(...)
X. 27. A koreai partok mentén haladunk a Japán-tengeren, de a part sehol sem látszik.
(...)
X. 28-án de. Port Arthur magasságában vagyunk.
(...)
Szenzációnk is van a hajón: megdöglött egy zebunk (púpos tulok), csigán a fedélzetről kiemelték a tenger vize felé, elvágták a tartóköteleket, az állati hulla eltűnt a mélyben.
A franciák adta konyha komisz: 7-kor fekete kávé, reggeli kevés biszkvittel, 1030- kor valami húsféle, kenyér és tea, 4 30-kor leves, kenyér és tea; minden kevés, nem kielégítő sem minőségben, sem mennyiségben, s nehéz a hozzájutás.
(...)
Korea és Kin Lin szigetek közt elértük a Csuzimai-i tengerszorost, mely a Japán és Kínai tengereket kapcsolja össze. Szomorú nevezetessége, hogy a japán-orosz háborúban a megvert orosz hajóhad temetője lett.
X. 29. Még mindig a Sárga-tengeren hajózunk, de ma du. már a Kelet-Kínai-tenger szélességén leszünk.
Este Sanghai magasságában hajóztunk.
(...)
X. 30. A Kelet-Kínai-tenger, de. 1l óra tájban Formoza (a kínaiak Tajvan-nak nevezik) szigete és Sanghaj közti magasságban vagyunk.
(...)
De sokan sóhajtanak ilyenkor: Jaj, de sokára érünk még haza!
Délután temettünk. Ma éjjel meghalt egyik társunk. A fedélzetre erősített gyengélkedő kórházbarakkban lakott, betegsége nem bírta ki a hajóutat. Ponyvába takart holttesténél rövid ima hangzott el. Megálltak vaskolosszusunk hajtógépei, deszkacsúszdán lesiklott a hajóoldalról a tengerbe a holttest, eltűnt örökre közülünk az egykor Kis honvédzászlósnak nevezett szegény magyar testvérünk. (A tetemet durva ponyvába varrták, két mocskos deszkára fektették és beburkolták egy ócska zászlóval. Tengerész szokás szerint a kapitány mondott felette imát: a halottra bámult néhány pillanatig tűnődve, aztán imakönyvet húzott ki a zsebéből és rekedt hangon olvasni kezdte a megfelelő imát. Közben néha-néha felpillantott az égre, mintha megnézné, nincs-e valaki odafent, aki ellenőrzi a ceremóniát. Néhány matróz (és egy csoport hadifogoly) szótlanul állt fedetlen fővel, mogorván, megilletődve. Két matróz a deszkát fogta, hogy a tetemet kellő időben belódítsák a tengerbe. Az előttem készülő jelenet emberi vonatkozásai teljesen lebilincselték figyelmemet. Annyira, hogy az időről is megfeledkeztem. A tiszt befejezte az imát, a gépek megálltak, állt a hajó is, a kapitány jelt adott, a két matróz a ponyvába varrt csomagot a korláton át belökte a vízbe. A tenger elnyelte a halottat. Újra megindultak a gépek, a hajó haladt tovább...)
A Dél-Kínai-tenger mélyéből visszatérés nincs, hiába várták kedvesei haza a távoli hadifogságból. Elfogyott az élet mécseséből a világosság gyengén pislogó lángja.
(...)
XI. 3. Szingapúr.
(...)
XI. 4-én du. 4 órakor megérkeztünk Saigon parti kikötőjébe.
Kihajóztak bennünket. Egyenesen egy jelenleg majdnem üres kaszárnyához meneteltünk, ahol beszállásoltak. Állítólag kb. egy hétre.
(...)
A megérkezésünk utáni reggelen egy francia főhadnagy beszélt a mi saját vezetőinkkel. Hajlandónak nyilatkozott néhány szakembert, botanikust, erdészt, tanárt és festőművészt, szóval egy kis kiválogatott csoportot a városban és környékén kalauzolni, ha becsületszavukat adják, hogy mindenben követik az illetők kívánságát, nem kísérelnek meg szökést stb. Én is bejutottam a kiválasztott 11 tiszt csoportjába. A francia tiszt beszélt németül és angolul is, mindenkinek készséggel szolgált magyarázattal, felvilágosításokkal, saját költségén 5 napon át sétáink közben megvendégelt bennünket. Igazán nagy hálával tartozunk neki, hogy oly sok mindent láthattunk e néhány nap alatt, a tropikus és exotikus látnivalókból. Nevét eltitkolta, még az alantasai sem árulták el nekünk jótevőnk kilétét.
(...)
XI. 10. Reggel a hajónkra való indulásra kaptunk parancsot a kaszárnyából. A behajózás most gyorsan megtörtént. Mindenki elfoglalta a régi fekhelyét, s de. 1l-kor már felszedte horgonyait a „Mainam”.
Végtére is valamennyien örültünk ennek, a sok új látnivaló mellett mi végtére is hazafelé vágytunk.
Gyerünk, csak gyerünk!
Megkerültük a Malakkai-szoroson át a Malakkai-félsziget és Szumátra-sziget közt a Malakkai-félszigetet.
(...)
XI. 20. Reggel 7h-kor Colombo.
(...)
XI. 28. Az Adeni-öbölben hajóztunk.
XI. 29. Bementünk a Bab el-Mandab-szorosba (Könnyek szorosa).
(...)
XII. 5. Reggel elértük Szuez kicsi kikötőjét, s egészen du. 13-ig kint álltunk a nyílt kikötőben.
(...)
XII. 6. Tovább mentünk a tóról a csatornán Észak felé, majd elértük a Timsah-tavat, újra egy csatornaszakasznál Ismaila állomást, aztán a Ballah-tavi csatorna szakasz (itt volt az angol katonai sátortábor), El Kantara állomás) Keletre szép délibábot láttunk, hatalmasra növelt tevékkel és vízzel, ám csalókán), ezután estére elértük Port Said kikötőjét.
(...)
XII. 9. Délután 3-kor végre indulhatunk tovább. Már nagyon türelmetlenül vártuk vesztegzáras hajónkon az indulást. Kevés a látnivaló, kevés a figyelmünket lekötni képes dolog, de nem is érdekes már számunkra semmi, csak haza, haza, haza!
De Port Said és Trieszt között még 1.323 tengeri mérföld az út!
(...)
XII. 13. A görög partok közelében szigetek és észak felé behaladunk az Otrantó-i szoroson át az Adriai-tengerbe.
(...)
XII. 5. Trieszt. Hajónkat könnyű szívvel hagyjuk el, a hajózás szinte bámulatos gyorsasággal ment végbe. Bizottság várta a hajónkat. Lelkes és szeretetteljes üdvözléssel fogadtak, majd étkezés volt, s utána beszálltunk a tiszta és kényelmes kórházvonatunkba. Majd búcsút vettünk a hajószállítmány egy részétől, azoktól, akik az elveszített területekre igyekeztek. Pedig sokan közülük a harctér óra együtt voltak velünk, de most mégis búcsút kellett tőlük vennünk, s úgy, hogy nem tudhatjuk: látjuk-e még őket valaha.
Új határok lettek, új országok alakultak felduzzadt területtel, csak Magyarország csonka és kifosztott. Szomorúan szemléltük az új térképet.
XII. 6. Este indul kórházvonatunk Trieszt-ből. Miramare, Doberdó, Isonzo, Udine, Villach, Feldkirchen, Friesbach, Szt. Michael, Leoben, Bruck, Graz, Fahring.
XII. 2-én este 8-kor elérjük a magyar határt. A legtöbben némán, magukba roskadva merülnek, néznek ki a vonatablakon, és hangtalanul mozog a sok-sok ajakpár: hálát rebeg a sok megszenvedett, megcsúfolt, embernek sem nézett volt hadifogoly.
A tengerparttól vezető úton, a Dolomitokban és az Alpokban mennyi pusztulást, romot és düledező roncsot láttunk!
Vajon mi vár ránk otthon? Kit nem lelünk meg, kit nem látunk meg sohasem? Kit találunk egészségesen, s kit bénán-csonkán? Mennyi gondterhes kérdés, aggodalom!
Pedig ez már a magyar határ! Gyanafalva! Hazaértünk! Szentgotthárd, Körmend, Szombathely, Pápa! Mindenütt vöröskeresztes bizottság fogad, étkeztet.
XII. 22. Délelőtt érkezünk meg Csótra, a leszerelő és ellenőrző táborba. (Információk, képek)
XII. 24.-én reggel elutazunk Csótról és megérkezünk Budapestre a Keleti pályaudvarra 11-kor. A Baross téren hivatalosan fogadnak, majd délután 2-kor indul a vonatom Szolnokra, ahová este 8-kor érkeztem meg.
Karácsony estéjén végre itthon vagyok. Nem hiába rakosgatott édesanyám számomra ez estére eltett-eldugott, még meg nem kóstolt, fel nem szeletelt-darabolt, asztalra sem hozott szegényes ételt! Most ez mind előkerült, hiszen itthon van a fia! Egymás kezét fogva, egymás szemébe nézve, egymás ajkát lesve ülünk az asztalnál.
Végre együtt, végre itthon!
